Néha, még ha nem is szakad meg, de iszonyúan fáj. Amikor mi vagyunk a kiközösítettek, pedig tényleg nem érdemeljük meg. Amikor a fiam csak be akar illeszkedni, csak szeretné, ha barátok lennének, csak szeretne velük játszani. Végül is egyidősek, és együtt fognak felnőni, egymás szomszédságában. S fáj, amikor látom, hogy már amikor odamegy hozzájuk, az egyik beszól „ Nemá, Nate már megint itt van”, fáj, amikor azt mondja nekem „Anya nem akarnak velem játszani!”, fáj, amikor ő a kívülálló. Pedig tényleg nem rossz velük, sőt. Igazából a másik 3 sokkal agresszívabb. De hát ők már 5 éve együtt játszanak, összeszoktak, s az enyém csak most próbálkozik. Pedig úgy szereti őket, már a számítógépezés elé is odakerültek a preferálási listán, ami Nála nagy szó. S én legszívesebben, amikor csúnyán beszélnek vele, odamennék, és megrángatnám őket. De ők is csak 5 évesek, úgysem értik. A kisgyerekek szája nagyon csúnya tud lenni, és sokáig belénk mar. Van olyan megjegyzés, ami már 30 éve bennem van. Csak nem szeretném, ha Ő (is) sérülne. Csak azt szeretném, ha önfeledten tudnának együtt játszani. S én nem tudok már többet tenni. Ontom a lelket a fiamba, hogy ne adja fel, és már előléptem az utca palacsinta, chips és pizza-elosztójává. De valahogy nem megy, s nekem nagyon fáj. Félek, hogy Neki is…