Szerelmes vagyok bele. Nemcsak szeretem, hanem szerelmes vagyok. Ez az a szint, amelyre egy párkapcsolatnál ritkán jutnak el. S Ő is bevallja, hogy Ő is belém. S ilyenkor, ha egy kapcsolatnak vége, akkor a szerelem örökre megmarad. Csitulni csitul, de az ember szívében örökre fájó pont marad. S igazából örökre visszavárod. Hát én is ezt teszem. Hagyom elmenni, hisz azt mondj élni akar. De hátha utána visszajön. Hátha emlékezik a jó dolgokra és a nagyon jókra. Hisz volt sok ilyen is. Ha tényleg szerelmes belém legalább egy kicsit, akkor benne is örökre benne marad, és hátha…. Vagy ezt csak reménykedésnek hívják? És ezzel könnyebb elviselni a szakítást. Nagyon hiányzik: a bőre illata, a csókja, az ölelése, a nevető szeme. Néha már összefutunk. Ő nem akar visszajönni, én meg ezt megpróbálom tisztességesen elfogadni. De amikor elválunk, akkor hiányzik. Az impulzusok, amit nem tudatosan kibocsát, belém ívódik. Esténként nem direkt, de róla álmodom. Talán én is bocsátok ki ilyeneket neki? Talán Ő is gondol rám? Talán én is hiányzom neki? Attól még, hogy már nem akar velem járni …
Talán
2012.05.04. 13:00
Szólj hozzá!
A bejegyzés trackback címe:
https://tocsi.blog.hu/api/trackback/id/tr464488299
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.