Édesanyám azt mondta Isten az egyik kezével ha ad, akkor a másikkal mindig elvesz. Értem. De nekem adhatott volna kisebbet is, és akkor nem veszítem el. Számomra a boldogság fontosabb, mint a karrier. 2 év 2 hónap volt. Mostanra értünk össze, mostanra működött minden. Terveink voltak… S most lerombolódtak. Csak állok, és nem értem, miért? Az ember mindig azokat a döntéseket fogadja el, amelyekre nem kap választ. Pontosabban próbálta megmagyarázni, de nekem nem voltak elfogadhatóak. Most kérem Istent segítsen. Egyenlőre átélni a napokat, hogy ne fájjon ennyire. Mert rohadtul fáj. Nem eszek, nem alszok már egy hete. S újra felvetődik bennem a kérdés: miért kezdünk el egy párkapcsolatot, ha mindig fájdalom a vége? S a másik: tényleg elveszítettem? Vagy visszajön még? Hiányzok neki annyira? Szeret még? Hittem benne, és a szerelmében. S ha ez igaz, akkor még benne sem lehet vége. Próbálok hinni is ebben és nem is. Vágyom rá, hogy visszajöjjön, de nem merek hinni benne, mert akkor sosem leszek túl ezen a fájdalmon. Szeretem még, és szeretni akarom. A végéhez még nem vagyok elég erős… Még nem csitul.
Ma ebédidőben elmentem templomba. Tudom, sokan nem értenek ezzel egyet, de én hiszem azt, hogy valamiben hinni kell. Hiszek Istenben, mert ha nem is segített, de meghallgatott. Na, persze nemcsak ezért hiszek benne. De valamiben mindnekinek hinni kell... SZóval elmentem, imádkoztam, jól kibőgtem magam. De nem lett jobb... Még nem. Tudom, hogy múlni fog, és könnyebb lesz, de még nagyon szeretem, s minden rá emlékeztet, s csak róla forognak a gondolataim. Vajon Ő gondol rám? Vagy beteríti az új kaland? Nekem is könnyebb lenne, ha lenne új kaland. Bár én nem ilyen vagyok. Amíg nem vagyok túl ezen, addog úgysem nyitok. S még soká leszek túl, ez túl mélyre sikeredett. Eza kapcsolat...
