37 vagyok. Igen 37. Nem 101, és nem 22. S nem is 29, amire nagyon vágynék. Nem, 37. S az már sajnos kor. Nem érzem annyinak magam, nem is nézek ki annyinak, de annyi vagyok. Ami azt jelenti, hogy sok minden már nem úgy megy, mintha 29 lennék. Nem kezdhetek mindent újra. Néha már nem léphetek csak úgy tovább. És néha már az idő sem elég. Nem várhatok. Az én időm egy része már eltelt, és nem visszahozható. Az életutam egy más szakaszában vagyok, mint azok, akikkel találkozok. Más céljaink, mérföldköveink, vágyaink, álmaink vannak. Most vagy nem találom a korosztályom, vagy nem ők a megfelelők nekem. S, ha valakit igazán szeretünk, akkor nem húzzuk vissza. S ha ezt a döntést az elején hozzuk meg, akkor még kevésbé fájdalmas. Hagynunk kell elmenni. S közben meg kell köszönni azt a az időt, ami megadatott. Nem fogja megérteni. S iszonyúan fog fájni. De mindketten rá fogunk jönni, hogy így kellett lennie. Mert így kell lennie.
