Mivel azt mondták, hogy a blogom túl sok szexről szól, ezért, most megpróbálok életem egyetlen állandó férfitagjáról írni. Hál Istennek a decemberi költözést követő no internet, no TV és nem túl sok apás nap, szerintem legalábbis, közelebb hozott minket egymáshoz. Legalábbis Engem hozzá, mivel Ő mindig is a szívem csücske volt. Már azt is elértük 1 hete, hogy haza akart jönni az apjától, igaz hogy épp nem működött nála az internet. De már ott vagyok a szeretetlistája dobogós helyein, s talán az apjával egy szinten. Még mindig baráthiányban szenved, mivel az itteni srácok mire mi hazaérünk már bepárolognak, és át nem engedik őket játszani. Pedig Tőlem lehet átjáróház a ház, ha a fiam ettől lesz boldog …

 

A szünet utáni első ovis nap reggele igen kemény volt. Természetesen minimano nem akart oviba menni, és hatalmas krokodilkönnyeket hullajtott a kanapé mögé bújva. Két szaloncukor, és egy erős anyai kéz rángatta ki onnan, majd a kocsiban újjonan eljátszottuk ezt. De mosta 3. napon már könnyebb, mostmár nincs reggeli bunyó, hogy be is jussunk. Azért az ovis barátok vonzereje napról napra erősödik.

 

Voltunk szemészeten is, mert nagyon pislog. Kiderült, hogy néhány szemizma gyenge, és komolyabb kivizsgálás kell. A dokinő viszont tök kiakadt, hogy végigolvasta a számos táblát. Hiába, az én agyamat örökölte :) …

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Engem viszont továbbra is megöl a magány. Arra vetemedtem, hogy tegnapelőtt már imádkoztam, hogy Isten adjon egy társat, aki nekem való (és hogy észre is vegyem, hogy nekem való). Kicsit morbid volt: hullt a könnyem, térdeltem a szexkanapé előtt, előttem a budi panorámája, én meg Istennel beszélgetek. De hiszek benne, hogy létezik, és ha mást nem is, meghallgat. Sokkal könnyebb nem lett, de soha nem adjuk fel a reményt. 17 éves koromban egy jós két férjet és két gyereket jósolt. Szóval még egy gyereket szülnöm kell, és ahhoz apa is kell …