Rég írtam. Nincs is kedvem hozzá. Valahogy most semmi nem jön össze. A család a temetést szervezi, én meg a fiamra vigyázok, aki tegnapelőttre be is lázasodott. Mivel a céghez sincs kedvem, meg (most) a meló, ami van, az meg tud várni, ezért én maradtam itthon lázas homlokát gyógyítgatni. Mára az én fejem is elkezdett fájni ...
Azonban volt a napnak egy olyan pillanata, amely belémivódott. Reggel Nate mellettem ébredt, kinyitotta a szemét, én rámosolyogtam, Ő vissza, majd átölelt. Csak ennyi. Az ölelés már nincs is meg, csak a rámmosoly. Néha ennyi is elég. 1-1 ilyen pillanat néha el is megy, ahogy jött, de néha sokáig megmarad. Nemcsak a látvány, hanem az érzés is. Ahogy felmelegített, ahogy boldoggá tett. Az a mosoly, amiért érdemes tovább lépni. És hinni. Hinni, hogy ez a boldogság is elég ... Most még. De egyszer a sas kirepül, a tyúkanyó meg itthon marad egyedül. No addigra kell bepasiznom. De addig még van kb. 15 év boldog pillanatom. Csak meg kell Őket találni.
