Az újrakezdés mindig nehéz. Főleg, h az ember még nem kész rá. Vágyik a múltra. De tudja, hogy az már oda. S előre kell lépnie.
Nekem is lépnem kell. Még várok, még nem megy. Talán pár hét, és menni fog. Talán pár hónap. A boldog évek után most jön a kies magány… Amikor az ember felidézi azt, ami jó volt. Esténként ezzel fekszik le. És telebőgi a kispárnáját. Valószínűleg egyre kevesebbszer, de még bőgi. S valószínűleg minden csitulni fog. Csitulnia kell.
S majd egyszer felmerül az új lehetőség egy új kapcsolatra. S minden kezdődik elölről. Ha képes lennék rá, hogy szingliként éljek, nem tenném. Nem kezdeném újra. Nem hiszem, hogy lesz jobb. Ez túl jó volt. Isten megmutatta nekem, hogy hogy tudna működni, majd elvette. Szeretném tudni miért? Mi okból vette el? Mit hoz nekem a jövő? Mostmég olyan sötét. Olyan boldogtalan. Olyan értelmetlen.
De a fiamért továbbmegyek az úton. S lehet, hogy a szívem sosem nyitom meg újra. Hisz úgyis csak megsebzik.
A főnököm szerint, ha valami fáj, akkor a sebet fel kell nyitni, a vérnek zubogva ki kell folynia, a gyógyulás csak utána jöhet. Hát most zubog. Már hetek óta. S gyógyulásra vár.
Mostmár tudom, hogy nem jön vissza. A múlt héten még reménykedtem benne, bár nagyon kis esélyt adtam rá. Mostmár semmit. Most nem jön vissza. Lehet, hogy fél év vagy pár év múlva igen. Hisz jó volt, és az utolsó fél évben már jól is működött. Hisz passzoltunk egymáshoz, bár sokáig én is kételkedtem benne. Hisz szeretem és Ő is szeret. Egyszer rá fog érezni, mit hagyott el, és akkor talán felhív. Talán… Már csak ebben bízhatok. S ha még mindig szeretem és Ő is még mindig szeretni fog, akkor talán boldogok leszünk még együtt.
Tudom, hogy ahol egy kapcsolat nem úgy ér véget, hogy a szerelem elmúlik, ott az érzés még fennmarad. Tudom, hogy még sokáig fog érezni irántam dolgokat, és még sokáig fájni fog az én szívem is miatta. De a mi időnk most lejárt. Neki más céljai vannak. De talán egyszer még… Talán…..
