Az eső zuhogott, de nem volt túl hideg. Mivel csak 5 percre ugrottam fel a varrónőhöz a 10-emeletesbe, ezért Scotchie-t kint hagytam a ház előtt. Mivel utálja az esőt, engem meg mindenhova követ, ezért tudtam, hogy meg fog várni. Amint végeztem rohantam le, kutya sehol. Egyszál pulcsiban fél órán át a zuhogó esőben rohantam le-fel a töltésen a sárban, az utcákban, a kutya nevét ordítozva. Csorgott a könnyem, és a fülemben zengett, amit Pisti mondott: „akkor tudjuk meg mink volt, amikor elveszítjük….”. Hiába hívtam közelben lakó barátomat, hogy legalább egy North Face esőkabátot adjon kölcsön, de egyedül maradtam. Egyedül John akart segíteni, de Ő meg gyerekre vigyázott. S már nem tudtam hogyan tovább. Ekkor egy járókelő végre megjegyezte, hogy a 10. emeleten van egy fehér kutya. Valaki beengedte, Ő meg jött utánam. Ez elég érzelmi felindulás volt vasárnapra.