Az Asztalost tegnap este sikeresen leállítottam. A nyomulása egy dolog, az még szórakoztat, de nincs joga az életemet minősíteni. Úgy élek, ahogy mindig is akartam élni. Lehet, hogy szingli vagyok (OK, ez az egy az, amin módosítani óhajtok), lehet, hogy túl sokat dolgozom, lehet, hogy lehetnék jobb anya, lehet, hogy lehetnék jobb háziasszony, jobb sportoló, de ezek az én döntéseim. Ebbe beleszólása csak a családomnak és a barátaimnak van. Neki meg aztán végkép nincs. Most kereshetek új asztalost, vagy az ára felmegy a csillagos égbe.
Amúgy meg nem dolgozom túl sokat. Hektikusan dolgozom. Néha van plusz időm, néha nincs. Tegnap este fél 9-kor mondjuk már untam a vagyonadó számolgatását. Kis terrorherceg ekkor a virslis-borsó és a túrórudi után tejbegrízt óhajtott, így megfőztem. Csak közben kicsit melléöntöttem a cukrot is, így megtanultam karamellt készíteni. Jó illat volt az egész lakásban.
Nem ez volt az egyetlen ballépésem a héten. Meccs után megkaptam egy nyakláncot megőrzésre. Beleraktam a zsebembe, gatyát kimostam, nyaklánc nincs meg. A magyarázkodás még előttem van.
Amúgy, amitől kinyílt a bicska a zsebemben a héten, az nem velem történt meg. Utálom a hazugságot. És utálom, ha valaki szembesítés után sem vállalja fel, ha hazudott. Sok hibám van, inkább nem sorolnám fel, de sosem hazudok. És olyankor mit tegyen az ember, amikor nem mondhatja azt: „Hazudtál!”. Az élet néha nem fair.
